A Thaiföldön töltött egy hetünk félig-meddig „turistásra” sikeredett, de Phuketen nem olyan egyszerű nem turistának lenni. Jelzem előre, ez egy hosszabb bejegyzés lesz, legalább 5 perc elolvasni.

AirBnB-s szállásadónk Tuktik volt, thai nőci, akinek a dél-afrikai férje, Willam adta át a kulcsokat, és ő mutatta meg a motor működését is. Tuk-kal folyamatos kapcsolatban voltunk, bármiben segítségünkre volt, annál is inkább, mivel betegsége miatt nem nagyon tudott kimozdulni az ágyából. A szálláson internet, légkondi, LED tv, mini konyha, minden jóság várt minket, sőt még pár zacskós leves, és palackos víz is várt minket (a csapvíz errefelé csak hasmenésen keresztül iható). Kisbolt a szomszédban, és mivel a sziget közepén voltunk, semmi nem volt messzebb egy 40 perces motorozásnál. A robogó nagyon jó szolgálatot tett, azzal mentünk ide-oda. De pontosan hova is?

Ugye kedd (okt. 18.) hajnalban érkeztünk meg a reptérre, kb. 10-kor foglaltuk el a szállást, hatalmas alvás, majd robogóprobálgatás az esőben. Utána – szintén zuhogó esőben – medencézés, majd nem alvás a jetleg miatt. Este Tuk egy csomó tippet küldött, hogy mit érdemes megnézni a szigeten. Ezeket Katával átnézegettük, eldöntöttük, hogy nagyjából melyik nap hova megyünk, majd a pontos helyszíneket kikeresgéltük google maps-en.

Másnap az első utunk a dzsungelbe vezetett, azon belül is a Kathu vízeséshez. Ez az ideiglenes vízesés csak az esős évszakban látványos, szerencsére jókor érkeztünk. A vízesésig egy lépcső vezetett fel, majd utána egy kis ösvény a dzsungelbe, de nem estünk hasra tőle, mert kb. 1 km után vége szakadt. De első „dzsungelélménynek” nem volt rossz. A séta után Kata is kipróbálta a robogózást, majd kinyargaltunk az Indiai-óceánhoz. Sajna rossz idő volt, csepergett az eső, úgyhogy nem mentük be a vízbe, hanem irigykedve néztük a motorcsónak vontatta ejtőernyős turistákat. Hazafelé még beugrottunk egy helyi kifőzdébe, és az eszeveszett, lexikon-méretű menüből ráböktünk egy képre, hogy „na, ezt szeretnénk”. Hogy azt kaptuk-e, csak a Jóisten tudja, mindenesetre finom volt nagyon, és csípett, mint a veszedelem.

A csütörtökünk is erősen jól sikerült. Viszonylag korán sikerült kiverekednünk magunkat az ágyból, bár nem volt egyszerű. Szuper volt ugyanis a matracunk. Egy nemzeti parkba mentünk (Khao Phra Thaew Forest), amely a királyi család védelmét élvezi. Ezen belül a Bang pae vízeséshez, ami a legnagyobb Phuket szigetén. A nemzeti parkba a beugró 20 thai bhat volt, ami olyan 1600 forintnak felel meg. Kicsit sokallottuk, mert nem sok szolgáltatás járt érte cserébe. A NP-on belül egy gibbonmentő civil szervezet működtetett rehabilitációs központot. Aki nem tudná mi az a gibbon: egy emberszabású majom, ami különös hangjáról és hosszú karjairól ismerszik meg, amelyekkel fantasztikus ügyességgel leng és ugrál ágról-ágra. A szervezetben nagyon sok önkéntes dolgozik, és fő feladatuk a fogságban tartott, árván maradt vagy megsérült gibbonok „visszavadítása”, vagyis egy speciális rehabilitációs program után visszaengedik őket a dzsungelbe. Központjukban még magyar nyelvű (!) bemutatkozó prospektusuk is volt. Bemutatóhelyükön megismerhettük részleteiben is a programot, illetve néhány gibbont – amelyeket különböző okok miatt nem tudtak visszavadítani – kerítésen keresztül megnézhettünk. Innen egy erdei ösvény vezetett a vízeséshez (ami kb. 8-10 m-es volt), amely a vízesést tápláló hegyi patak mellett haladt. Láttuk, hogy a helyi gyerekek – iskolában tartózkodás helyett – vidáman fürdenek a patakban, emiatt a vízesés megtekintése után mi is bemártóztunk. Leírhatatlan élmény a dzsungel közepén egy hegyi patakban fürdeni, miközben körülötted pillangók repkednek. Mikor kimásztunk a vízből, és összeszedelődzködtünk, meglepve tapasztaltam, hogy nincs meg a robogó kulcsa. Jaj de jó! Lehet keresni az erdőben. Szépen újra bejártuk az erdei ösvényt (ismétlés a tudás anyja), de semmi. Mondjuk vigaszdíjként láttunk egy szép nagy gyíkot (ld. képek). Aztán az egyik turista azt tanácsolta, hogy csekkoljuk, lehet, hogy a motorban maradt. Így is történt. Meglett a kulcs, újra boldogság volt. Ettünk egy jót a hozott kajánkból, és alig, hogy befejeztük lecsapott ránk az eső. Beugrottunk az egyetlen tető alá, amit láttunk: a park büféjének fedett része alá. Azonnal invitáltak beljebb, már hozták is az étlapot. Mivel már ettünk, gondoltuk iszunk egy jó kávét. Kár volt reménykedni. A 10 éves forma pincérlány kihozott egy NESCAFÉ 3 in 1-t, és kérdezte, hogy ez jó lesz-e. Legalább megkérdezte. Mondtuk, hogy annyira nem lesz jó, inkább kérünk teát. Erre kihozta a legócskább Lipton fekete teát. Ez jó? Mondtuk, hogy jó lesz, és közben morogtunk, hogy ez a hely milyen alpári módon használja ki, hogy a nemzeti parkban nincs konkurenciája…

A park után egy erdei úton motoroztunk, majd letértünk egy kis ösvényre, ami egy villához vezetett az erdőben. Itt egy csomó mindenféle állatot láttunk, köztük kis ugráló egérmókus szerű valamit (majd megfejtem, hogy mi lehetett), meg rendes mókust. Hazafelé még be akartunk ugrani az erdő másik felén lévő kirándulóhelyre is, de késő volt már, beesteledett, és a kutyák megtámadtak, és megsebesítették a testünket. A ruha véres cafatokban lógott rajtunk… na jó ez kamu volt, csak kíváncsi vagyok, hogy ki a fene olvassa el idáig a bejegyzést.

Szóval nem sikerült már este eljutnunk sehova, csak menet közben néztük meg egy ananászültetvényt. Jelentkezzen az, aki eddig – mint ahogy mi is – azt hitte, hogy az ananász pálmafán terem! Amint a képeken is látszik, nem így van, az ananász broméliaféle.

Na ennyit mára, már így is túlhúztam. Thaiföld befejező része a következő bejegyzésben.