Egy kicsit elmaradtunk a beszámolóval az utóbbi időben, mert mindig van mit csinálni, amikor nincs, akkor is. Most írok egy kicsit többet (a lusták csak nézzék meg a képeket). Ott hagytuk el a fonalat, hogy két hét Malajzia. November 6-án szerencsénk volt, mert a hostunk is Kuala Lumpurba ment. De előtte még beszöktünk a lezárt világörökségi helyszínre: a Lenggong-völgyi archeológiai örökséghez.

Fantasztikus óriásbarlangok a dzsungel közepén, ami azért lett a világörökség része, mert egyrészt "az egyazon helyen leghosszabb ideig élő korai emberek leletegyütteseit őrzi, amelyek az afrikai kontinensen kívül a legrégebbiek", másrészt itt találták meg az első bizonyítottan mozgássérült ember csontvázát, aki teljes mértékben része maradt a közösségnek, és nem hajították a kardfogú tigris elé. Magyarán volt egyfajta szociális rendszerük is.

Hihetetlen szerencsénk volt ezzel a jószággal. Véletlenül találtuk meg az erdőben, alig egy-két órája lehetett halott, éppen, hogy kihűlt. Külsérelmi nyom nem volt rajta, de valószínűleg egy kígyó lehetett a tettes. A legkisebb testű párosujjú patások közé tartozik, és igencsak rejtőzködő életet él. Ez egy "egérszarvas", nyersfordításban. Magyarul nagy kancsil: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_kancsil

Na a lényeg, hogy AirAsia-val repültünk Aucklandbe, egy ausztrál megállóval (Gold Cost), ami abból állt, hogy leszálltunk, vártunk egy csomót, átvilágítottak megint, kiöntötték a vizünket. Majd bementünk egy másik terembe, visszatöltöttük a vizünket, és fél óra múlva visszaszálltunk ugyanarra a gépre. Na mindegy. 
Ami még furi volt, hogy landolás előtt két stuardess végigfújt valami antibakteriális spray-t, ami ártani nem használt, de kicsit bevándorló csótánynak éreztük magunkat tőle. Állítólag ez megvédi az "érintetlen" ausztrál élővilágot... aha.
Aucklandben elég rossz idő volt, gondolkoztunk, hogy hogyan jussunk le a déli szigetre. Eredetileg stoppolni akartunk, de láttuk, hogy aznap ez már nem fog menni, mert esik, és késő van. Emiatt megkérdeztük az infopultban üldögélő idős nőt, hogy tudna-e ajánlani egy közeli kempinget, ahol "meghúzhatnónk magunk". Azt mondta, hogy minek megyünk kempingbe, miért nem alszunk itt a reptéren? Hát néni, milyen igaza van magának - gondoltuk. Meg is találtuk a kellően elhagyatott sarkot, ahol még saját fürdőszobánk volt, és egy lélek se járt. Hatalmasat aludtunk, de előtte még vettünk egy SIM kártyát, és felhívtuk az egyetlen, magyar Új-Zélandon tartózkodó ismerősömet, Széles Laurát, hátha a közelben van, illetve hogy mik a tervei a közeljövőben. (Elvileg hamarosan találkozunk, és pálinkázunk egy jóízűt, meg búslakodunk, hogy itt nincs túrórudi, igaz Lau?!) A másnap pedig kicsit máshogy alakult, mint ahogy eredetileg terveztük, de így volt a szuperjó. De erről majd máskor.