Régi álmom vált valóra: igazi, érintetlen esőerdőbe tudtam bevetni magam. De hamar rájöttem, hogy azért ez egy kicsit más élmény, mint D. Attenborough filmjeiben gyönyörködni a kényelmes karosszékben.

Először egyedül próbálkoztam mindenféle felszerelés és látható ösvény nélkül. A kétségbeesés az arcomon csak félig valódi, inkább a levegőtlenség és a fülledtség okozza határozottan "tápos pesti" kinézetemet:

Második körben Kata is velem tartott, és már jobban felkészült állapotban sikerült egy kicsit beljebb keverednünk. De az előrejutás így is kínkeservesen nehéz volt, a ruháimat valami fura, fekete, ragadós növényi nedv tette használhatatlanná. A szúnyogok támadásait pedig még leggyűlöltebb ellenlábasaimnak is csak igen rossz napjaimban kívánnám. A fura szirénaszerű hang, ami miatt nem hallotok semmit, valamiféle kabócafaj, ami folyamatosan "szórakoztatott" minket, és versenyt énekelt a békák, tücskök, és sáskák kórusával: