Ott hagytam abba, hogy Auckland, nem stoppolunk. Azért döntöttünk végül így, mert kiderült, hogy egy embernek kb. 55 dollár (1 NZD=212 HUF) az átkelés a komppal az északi szigetről, a délire. Ezen felül jön a kajaköltség, amit megeszünk, és elég messze megyünk, szóval jó néhány nap eltelhet addig, amíg elérünk a vendéglátóinkhoz.
Szóval osztottunk, szoroztunk, és kb. 10 perc alatt találtunk egy repjegyet fejenként 80 dollárért Dunedinbe,

ami kb. 1,5 órára van Kurowtól, ahol az első két hetünket terveztük eltölteni. A repjegyet telefonról vettük meg a reptér wifijét használva, kb. 3 órával az indulás előtt. Azért elég király tud lenni ez a technológia, nem?

Ripsz-ropsz ott is voltunk, ki is álltunk stoppolni, a Malajziában megvett alkoholos filcekkel (FONTOS CUCC!) megrajzolt tábláinkkal, és láss csodát fel is vett 5 perc múlva egy fiatal anyuka a gyerkőcével. Ráadásul épp egy környezeti nevelővel hozott össze a sors, úgyhogy volt közös téma. Nagyon odavolt a humánökológia szaktól, mondta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy oda járhattam. Kata közben rövid úton barátságot kötött a gyerkőccel.

A következő stoppunk egy fiatal maori pár volt, akik azért kocsikáztak 140 km-t, hogy egyenek egyet a KFC-ben... ennek ellenére barátságosak voltak, bár Magyarországról még nem sokat hallottak.
Ahol kiraktak egy francia fiú is stoppolt, akit azon nyomban meghívtuk ebédelni, persze csak azután, hogy vettünk ebédet a helyi kisboltban, ahol egy indiai eladó dolgozott. Ő már - mármint az indiai eladó - tudta, hol van Magyarország, sőt valamit próbált is nyöszögni magyarul, de nem értettük, hogy mit. Megkérdezte, hogy akarjuk-e látni Indiát. Mondtuk ja. Erre odanyomta a telóját, ahol egy szőrös indiai integetett nekünk. "Hello, here is India". Szerintetek akkor ez számít, ezzel megjártuk Indiát is?!

A francia sráccal meglepően nagyon jót dumáltunk. Nagyon örült, hogy Kata tud franciául. Elég fantasztikus élményeket osztott meg magáról ott az út szélén. Felírtuk az email címét, hogy majd "keep in touch". Aztán Istenhozzádot mondtunk neki.

A harmadik stoppunk egy iskolaigazgató volt, aki mondta,hogy így év vége felé sok a meló, de azért szereti. Amikor kirakott, odaadta a névjegyét, ha nem sikerül stoppolni, csak hívjuk fel, vendégül lát. Ilyenek ezek a kiwik... :)
A stoppolással nem volt gond, ugyanis még a táskánkat sem vettük ki, már jött egy pickup, akinek kézzel lábbal integetve megálljt parancsoltunk. Néninek megköszöntük a fuvart, táskákat fel a platóra, át a másik kocsiba.

Tom, a huszonéves autószerelő. Amennyire brutálisan nehéz volt megérteni, annyira szórakoztató figura volt, teljesen odavolt, hogy ilyen messzire eljöttünk hazulról. Kérdezgettük, hogy mi járatban erre. Mondta, hogy Kurowban lakik, és még a hostunkat is ismeri! Pompázatos. Szülei amúgy egy apró 12 ezer hektáros területen gazdálkodnak... ühm. Igaz ez főleg legelő, de azért hüledeztünk. Mondta, hogy ő lesz az örökös, most is sokat segít, de várja már, amikor majd teljes állásban lehet nyomulni.
Egészen ajtóig vitt, ahol Bianca, a vendéglátónk várt. Megmutatta az ágyunkat, és el is tettük magunkat másnapra...